2019. július 30., kedd

Fém minden mennyiségben


Konica Hexanon AR 40/1.8

Két korábbi bejegyzésemben meséltem már a gondolataimról, az érzésről, amikor a KÉK által szervezett Nyitott Gyárak Hétvégéjén róttam a gyártelep ötletes nevű utcáit. Mégpedig itt és itt.
A nagy meleg ellenére fantasztikus dolgokat láttam, érdekes történeteket hallottam, szóval megérte cipelni a motyót, igaz, csak egy 40 mm-es objektívet vittem magammal.

Legutóbb azt ígértem, hogy kicsit a történelem oldaláról is megpróbálom megközelíteni a Csepel Művek történetét, múltját. A jelenéről már meséltem, na meg mesélnek a képek, de a múltja..., na a múltja, az a valami.

Konica Hexanon AR 40/1.8

A séta vezetője egy jópofa fiatal hölgy volt, akiről sütött, hogy él-hal ezért a témáért.
A bejáratnál felállított Lenin szoborról is mesélt többek között. Ma a szobor már természetesen nem áll, helyette a 11. fotón látható alkotást találták érdemesnek a kerület vezetői, hogy Lenin apánk dicső helyén jelezze, ez itt bizony a Csepel Művek bejárata. Bár Vlagyimir Iljics kézmozdulata sokkal egyértelműbben mutatta: erre tessék, ez bizony a magyar fémipar fellegvára.

Természetesen az eredeti szobornak az akkor jellemzően fújó politikai szelek meg is pecsételték a sorsát. 1990. márciusában szedték le a helyéről. Egy legenda szerint - ami véleményem szerint nem csak legenda - Csepel munkásai, akik érzelmi kötődésről tettek tanúbizonyságot az ő Leninjük irányában, egy pincébe rejtették a szobrot a Művek területén. Naná, hisz az az övék. Összenőttek.
Állítólag úgy elrejtették, hogy szinte nyoma veszett, végül 1996-ban került elő, amikor is a Memento Parkba szállították.

Konica Hexanon AR 40/1.8


Konica Hexanon AR 40/1.8

Úgy gondolom, hogy a témában írt cikkek sokkal érdekesebben és valósághűbben elmesélik a dicső évek történetét. Így én most nem bajlódnék azzal, hogy ezeknek a cikkeknek a tartalmát átfogalmazzam és úgy leírjam ide, én ennél lustább vagyok. 
Copy and paste.

Konica Hexanon AR 40/1.8


Konica Hexanon AR 40/1.8

"A századforduló magyar gyáriparának kiemelkedő alakja, a pesti születésű Weiss Manfréd németországi kereskedelmi tanulmányok és gyakorlat után huszonévesen, Bertold bátyjával együtt alapította az első magyar konzervgyárat 1882-ben.
A főként a hadseregnek szállító ferencvárosi gyár mellett néhány évvel később konzervdoboz-készítő üzem létesült, ahol a szezonális munkából adódó állásidőt kihasználandó 1886-tól tölténytárakat, később lőszereket is gyártottak. Egy üzemi robbanás után a 40 munkást foglalkoztató Weiss Manfréd Lőszergyárat 1892-ben az alig lakott Csepel-szigetre költöztették. Bertold 1896-ban kilépett a cégből, az egyedüli tulajdonos Manfréd lett, aki a kilencvenes évek végére saját kohót, öntödét és hengerdét, majd később acélművet épített.

Az 1903-ban közkereseti társasággá, majd 1913-ban családi részvénytársasággá alakult cég továbbra is elsősorban a hadsereg megrendelésére dolgozott, s az első világháborús konjunktúrának köszönhetően a Weiss Manfréd Vas- és Fémművei Rt. a Monarchia második legnagyobb - közel 30 ezer embert foglalkoztató - hadiüzemévé nőtte ki magát.

A háború után az alig 6 ezer fősre apadt cég átállt a polgári termelésre, szerszámgépeket, kerékpárokat, varrógépeket, tűzhelyeket állított elő, később megkezdte a repülőgépgyártást is. Az 1918-ban bárói rangot kapott, s az ország leggazdagabb gyárosaként emlegetett alapító 1922-es halálát követően fiai és egyik veje vitték tovább a harmincas évek közepén már ismét 15 ezer embernek munkát adó céget.

A második világháborús fegyverkezés újabb fellendülést hozott, harckocsik és terepjárók is készültek az addigra már valóságos gyárvárossá fejlődött - szervezett és harcos munkássága folytán Vörös Csepelként emlegetett - Weiss Manfréd Acél- és Fém Művében. A második világháborúban számos bombatalálat érte a hadiüzemet, melyet 1944-ben az SS 25 évre "kezelésre átvett" a letartóztatott tulajdonosoktól.

A csepeli üzemeket 1948-ban államosították, először WM Acél- és Fémművek Nemzeti Vállalatként, majd 1950 és 1956 között Rákosi Mátyás Vas- és Fémművek néven, 1956-tól Csepel Vas- és Fémművek néven működött, s a szocialista nagyipar fellegvárának számított. Egyik gyáregységében készültek például a hazai árufuvarozásban és a hadseregben egyaránt sokáig használt Csepel teherautók, egy másikban pedig 1950-ben adták át a később legendássá vált első P-20-as motorkerékpárt.

Az ötvenes-hatvanas években mintegy 25 ezer embernek adott munkát, akiknek többsége a gyár közelében épített lakótelepen élt. Számos átszervezés után a hatvanas években megalakult a Csepel Művek Tröszt, mely mintegy 15 tagvállalatot fogott össze. A trösztöt 1983-ban megszüntették, az egyre inkább veszteségesen működő vállalatok önállóvá váltak, közülük a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején számos átalakult, illetve megszűnt.

Amerikai többséggel alakult meg 1988-ban a Schwinn-Csepel Kerékpárgyártó Kft., amely - a Schwinn amerikai csődje után - többszöri tulajdonosváltáson ment keresztül, 1994-ben rt-vé alakult, 2000 óta a Tandem-Szolnok Kft. a tulajdonosa, mely Magyarországon továbbra is Schwinn márkanéven hoz forgalomba kerékpárokat. A csepeli nagyüzem egykori területén üresen maradt csarnokokat és irodákat számos cég bérli. Az egyik fő "alaptevékenységet" jogutódként az 1993-ban létesített, jelenleg 100 százalékban magyar magánszemélyek tulajdonban lévő Csepeli Fémmű Rt. viszi tovább.

A szintén 1993-ban alakult Csepeli Csőgyár Rt. felszámolás alatt áll, a magyar magánszemélyek tulajdonában lévő Csepeli Acélcső Kft. viszont a Weiss Manfréd márkanevet használva folytatja a termelést. Az amerikai tulajdonba került Csepel Vas- és Acélöntöde UBP Csepel Rt. néven termel, s nem tekinti magát jogutódnak."

HVG, 2005 március

Konica Hexanon AR 40/1.8


Konica Hexanon AR 40/1.8


Konica Hexanon AR 40/1.8


Konica Hexanon AR 40/1.8


Konica Hexanon AR 40/1.8

"Száztíz éves lenne idén Weiss Manfréd gyárkomplexuma. Régi épületeiből sok még ma is áll. Alább egy olyat mutatunk be közülük, melyben benne van az ipartelep szinte teljes múltja. A Weiss Manfréd Rt. kaszinóját, amely később a gyári pártbizottság székházaként a protokoll-látogatások fogadóépülete volt.

A második világháború utolsó időszakáig éltek Csepelen a hagyományos polgári értékek. A háború után átértékelődött minden, ekkor kerültek előtérbe a munkásmozgalmi emlékek - magyarázza a történelmet a városrész egyik legjobb ismerője, Csizmadia Károly önkormányzati képviselő. Csepel most kezdi újra megtalálni a polgári múltját is. Ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy a közelmúltban átrendezték a helytörténeti múzeumot (eltűntek a korábbi hivatalos történetszemléletet tükröző feliratok). A polgári gyökerek keresése kifejeződik abban is, hogy emlegetni kezdik bizonyos épületek háború előtti funkcióját. Ezek közé tartozik a Weiss Manfréd-gyár kaszinója.

A régi kaszinóépületet a telepen belül a víztorony közelében találjuk, az úgynevezett Központi úton. Nem mondható, hogy szépségével kiemelkedne a gyárcsarnokok közül, csupán a formája más. Dísztelen ipari klasszicista építmény, akár egy régi MÁV-típuspályaudvar. Tervezőjéről semmit sem tudunk, a gyár alaprajzgyűjteménye a rendszerváltás után elveszett. Végül is nem építészeti különlegessége teszi értékké, hanem a hozzá fűződő történelem.

Weiss Manfréd emeltette még 1911-ben a gyárban dolgozó tisztviselők számára. Vagyis a bérelszámolótól az igazgatóig tagja lehetett mindenki, aki szellemi munkát végzett a nagyüzemben, melynek ekkor már tízezer dolgozója volt. Csizmadia úr szerint a tisztviselők egykor fehér bilétát viseltek, s a hetibéres munkásokkal ellentétben havi fizetést kaptak. A tisztviselők kaszinójában gyakran rendeztek bálokat, koncerteket, igyekeztek helyben kielégíteni a Csepelre költözött értelmiség közművelődési igényeit. Trianon után rövid ideig menekültcsaládoknak is otthont adott a kaszinó. A hétköznapokon pedig ebédlő volt a nagyterem.

A háború után a gyár (egy időben: Rákosi Mátyás Művek) pártbizottsága kapta meg a kaszinót. Pártüléseket és fogadásokat tartottak a nagyteremben. Világhírű politikusok fordultak meg falai között: Csepel ugyanis nem maradhatott ki a protokollból, s akit kihoztak a gyárba, azt a műhelyek megtekintése után a pártbizottság nagytermében látták vendégül. Járt itt Kim Ir Szen, Brezsnyev, Vorosilov, Nixon (még alelnökként), Johnson egykori canterburyi érsek, Tito (aki állítólag 1926-ban dolgozott is a Weiss Manfrédnél), és itt tartott élménybeszámolót a londoni 6:3 után Puskás Öcsi - emlékezik Csizmadia Károly.

A gyár 1972-ben ünnepelte fennállásának nyolcvanadik évfordulóját. Ekkor a nagyteremben állandó ipartörténeti kiállítás létesült, s a volt kaszinóépületben helyezték el az üzemi gyűjteményt. A nagy értékű dokumentum- és tárgyi anyag jelentős része a rendszerváltás után elkallódott. Egy része jelenleg feldolgozatlanul hever egy pincében.

A kaszinóépület tulajdonosai pedig sorra váltották egymást. Jelenleg a NAS Kft. található az épületben. Információink szerint a nagyterem üresen áll, és a főfalon megvan még az előző rendszerből maradt nagy Lenin-montázs a felirattal: Világ proletárjai, egyesüljetek! Átvészelte a rendszerváltást; most már kár lenne hozzányúlni.

Annál is inkább, mert az önkormányzat helyi védelem alá helyeztette a nagy múltú épületet.

A volt Csepel Művek területén 1892-1893-ban épültek az első ipari létesítmények. Ma ezek közül már egy sincs meg, a legkorábbi emlék az 1896 és 1905 között épült volt Edénygyár épülete lehet. A 1910-es évekből tömegével maradtak fenn csarnokok, ezek szerkezeti megoldásai ma építészettörténeti csemegék. A Műegyetem kutatói a hatvanas évek óta tanulmányozzák őket. Egy szakdolgozat szerzője 1987-ben tizenkilenc fontosabb csarnokot vizsgált, s így foglalta össze aggodalmait: "Az ipartelep épületállományának jelenlegi állapota s a várható épületbontások komolyan jelzik azt a veszélyt, hogy hazánk értékes ipari építészettörténeti rezervátuma immár teljes megsemmisülés előtt áll..." Bár néhány épületet azóta védetté nyilvánítottak, a veszély ma is fennáll."

Népszabadság Online archivum, 2003. április
Konica Hexanon AR 40/1.8

Ahogy ott álltam a fenti cikkben említett kaszinó épület előtt, az jutott eszembe, hogy nem akármilyen helyen állok. Az akkori politika "nagyjai" nyomában kattogtatom nagy tudású Sony gépemet. Elsöprő érzés, ennél elsöprőbb már csak a nagy terembe/ebédlőbe való bejutás lenne az egész falat beborító Lenin montázs bámulásával, esetleg megérintésével.
Erre is sort kerítünk.

Kedves Blogolvasó, tisztelettel átnyújtom az utolsó csokor fotót, amelyet ezen a szent helyen, oly áhítattal késztettem.

Konica Hexanon AR 40/1.8


Konica Hexanon AR 40/1.8


Konica Hexanon AR 40/1.8


Konica Hexanon AR 40/1.8


Konica Hexanon AR 40/1.8


Konica Hexanon AR 40/1.8


Konica Hexanon AR 40/1.8


Konica Hexanon AR 40/1.8


Konica Hexanon AR 40/1.8


Konica Hexanon AR 40/1.8

Konica Hexanon AR 40/1.8

Konica Hexanon AR 40/1.8

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése