2018. január 5., péntek

Odafagyott könnyek

Szán Miklós utálta az embereket. Utálta az egész Karácsonyt, és a vele járó hercehurcát. Utálta a karácsonyi vásárokat, a karácsonyi zenét, a piros színt. Szégyenszemre már a zöldet is, pedig amióta az eszét tudja, fradista. Néhányszor még a Nyilasival is sörözött.
Lassan kezdte azt hinni, begolyózott, mert a saját családját is egyre jobban utálta. Így érezte legalábbis.
Nem mintha sokat látta volna őket az évnek ebben a szakában. Minden évnek ebben a szakában.

Miki, amikor 1970-ben befejezte a szakmunkásképzőt, még abban az évben elhelyezkedett, igaz nem a szakmájában. Hegesztőnek tanult, de egy fatális véletlen folytán más irányt vett az élete. Utolsó évesként szakmai gyakorlatát a Karácsonyügyi Minisztériumban töltötte, ahol utolsó munkanapjai egyikén, egy kerítés hegesztése közben megszólította őt egy feltűnően sápadt arcú ember.
Soha nem láttam még ilyen sejtelmesen, mégis határozottan piros orrot, mint a magáé! Lenyűgöző! Van már munkahelye? Nincs? Én tudnék egyet, felejtse el a hegesztést, mondta.
Miki szeptembertől már munkába is állt a Szeretet utcai Télapó- és Mikulás Fejlesztő és Kordináló Vállalatnál. Centrum áruházakban kellett megjelennie télapó öltözetben, és szaloncukrot, édességet osztogatni. A gyerekek imádták öblös hangja és mélybordó orra miatt, ami amúgy sem volt kicsi. Mármint az orra.
Kényelmes, könnyű munka volt.
Túlórában részt vett még a cégnél a mikulás és télapó öltözet fejlesztési lehetőségeit kutató főcsoport munkájában is. Ebből később rengeteget profitált.
Itt ismerte meg későbbi feleségét, Csengő Jutkát, aki az Ajándékreklamációs Osztályon dolgozott.
1989-ben az állami vállalat becsukta kapuit. A sógorától kölcsön kapott pénzből 1991-ben vállalkozást nyitott. Egy jó ötlettel a Szán-Csengő Családi Kft beindult és az évek során lassan gyarapodott. Ablakokon, falakon, erkélyeken, kéményeken való lógást vállalt, akár határozatlan időre is. A TMFKV megszűnésekor félbemaradt télapóruhaprojektet saját költségén befejezte, és a vállalkozás számára legyártatta a teljes öltözetet.

Sikersztori lett, Szán Miklós ma, 65 évesen egy 32 fős vállalkozást vezet. A krampuszbiznisz is hozott pénzt a konyhára, de az igazi aranybánya a lógás volt.
Szó szerint. Semmit nem kellet csinálni, csak lógni. Miki ennek a hogyanját írásban rögzítette, s minden új belépője kezébe ezt nyomta elsőként, persze titoktartási nyilatkozattal együtt.
Általában a Karácsony előtt néhány héttel már el kellett helyezkedni a lógó felületen, ahová a megrendelő a lógást elképzelte. Nehéz munka ez. Az első években ő is rendszeresen lógott, de később sem lógott, az évek során november-decemberben éjjel-nappal az irodában ült. Több alkalmazott, több munka.
Néha betegség vagy a sok megrendelés miatt kénytelen volt beugrani, pedig már nem akart lógni. Öreg volt már ehhez...
De hát a megrendelések közül egyet sem mondhatott vissza, odalett volna a jó híre nyomban.

Idén is így volt ez, egyik embere leesett a tetőről, be kellet ugrania. Már 1 hónapja lógott itt, az erkély rácsához rögzítve.
Nem egy izgalmas meló ez, ilyenkor sokat gondolkodott, mi értelme ennek az egésznek. Persze, neki a kenyere, de amúgy? Nem értette. Valakinek ettől boldogabb karácsonya lesz?... Az emberek, főleg a gyerekek sokféleképpen reagáltak, amikor meglátták. Legtöbbször nevettek rajta, ujjal mutogattak rá. Aztán gyakran megijedtek tőle. Megölelni, na azt egyszer sem tette vele senki. Pedig sokszor jól esett volna, erőt adott volna a hidegben, sötétben.

Szóval, most, január elején már lejárt a szerződés, ami december 31-ig kötötte volna ide, erre a balkonra. Láthatóan napok óta senki nem volt itthon. Ez nem lett volna baj, mert a megrendelő már fizetett. Volt már ilyen, utolsó nap éjfélkor lemászik, és hazamegy.
De most valahogy úgy beszorult a lába a rácsok közé, hogy nem tudott szabadulni. Nagyon fájt már mindene, főleg persze a lába. A sapkája a szemére csúszott, a keze pedig kezdett odafagyni a fémhez.
Ráadásul az erkély előtt egy kurva fenyő állt. Mi más...?
Soha nem járt még így. Tegnap este az alatta elhaladó kölyökcsapat kővel megdobálta. A ruhája elszakadt, most nem télapónak nézett már ki, hanem valami csövesnek...

Most már csak Jutkában bízhatott, ha az itt lakók nem jönnek haza. A felesége nem tudta, hol lóg, de bízott benne, megtalálja őt.
Félt, hogy ez élete utolsó lógása.
Könnyek csordultak volna végig arcán, ha nem fagytak volna oda nyomban, amint elhagyták szeme sarkát.
Elvégre ez mégiscsak a szeretet ünnepe, gondolta.
Ebben a pillanatban elkezdett szállingózni a hó.

6 megjegyzés :

  1. Szia Laci! Tetszik a kép,ami beindította ezt a keserédes történetedet!

    VálaszTörlés
  2. aszta, jóféle Fejesendre-fíling :) Az ajándékreklamációs osztálynak tessékmondani mi a telefonszáma, én egy hűtőt kaptam, mi a jóistent kezdjek vele?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Uram! Az ajándékreklamációs nyomtatvány beadási határideje dec. 31. volt, de az Ön esetében kivételt teszünk. Kérem, hozza be a hűtőt a Szeretet utcába, cserére van lehetőség. Ha Ön gyakran hord nyakkendőt, akkor hamar megegyezünk. :D

      Törlés
  3. Fantasztikus képzelőerő! A stílusod itt inkább Örkény Istvánnal rokonítanám...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Laci, ne túlozz! :)
      Azért örülök, hogy tetszett!

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.

Rendszeres olvasók

Bejegyzés értesítő e-mail-ben

Rólam ennyit

Fotóm
Budapest, Hungary
„A festőnek nemcsak azt kell festenie, amit maga előtt lát, hanem azt is, amit magában lát. Ha azonban semmit sem lát magában, akkor hagyja abba annak festését is, amit maga előtt lát.” Caspar David Friedrich Azt hiszem, ez a fotózásra is igaz...

Bloggyűjtemény