Az első hó

Az első, amit hónak nevezni talán kicsit túlzás, de azt hiszem, mi, városi emberek, már ennek is örülhetünk.
Már aki örül...
Persze, latyak, kosz, csúszik, hideg van, mit tudom én, milyen ellenérveket lehet felsorakoztatni hógyűlölőknek a havazás ellen.

Én ugyanúgy örülök a havazásnak, a friss hónak, mint gyerekként. Na jó, nem annyira.
Akkoriban ez is más volt. Otthon, Tatabányán remek lehetőségek voltak szánkózáshoz. Az Alföldön talán kevésbé, talán ezt az alföldiek is alátámasztják.
Nagyon jókat szánkóztunk Apámmal, ő is élvezte. Amíg kisebb voltam, mögöttem ült a szánkón, és szorított magához, ahogy száguldottunk lefelé a lejtőn.
Emlékszem, ha már volt egy összefüggő hóréteg az úton (ez a mai nem ilyen...), előkerült a szánkó, és a városban is húzott, én ott pöffeszkedtem hátul... Szerettem azokat a teleket. Akkor még több hó volt.

A havazásról, a havas városról mindig eszembe jut Apám, sok közös élményünk volt nekünk együtt.
Egy számomra emlékezetes Karácsony alkalmával egy jó kis bőrfocit kaptam a szüleimtől. Azonnal akartam menni, hogy kipróbáljam. Persze, ő volt az "áldozat". Egy szóval sem mondta, hogy ez most nem annyira jó ötlet, hiszen akkor is egész nagy hó volt odalent. Öltöztünk és mentünk. Focizott velem a hóban. :)

Szeretem a hóesést, mert az olyan "szent dolog", olyan hihetetlenül nyugalmas, meghitt érzés. Órákig tudnám az ablakból bámulni a mai napig, de ilyenkor inkább sétálok egyet, ha tehetem.

Ma is így tettem, egy órácskát tudtam szakítani erre, és ha már így alakult, a fényképezőgépet sem hagytam otthon, és az elkészült pár fotón látható némi fehérség. :)