
A látogatást megelőző napokban sokat esett, így a saját autóval elég nehézkes volt a hatalmas sárban a hosszú bekötőúton eljutni a tanyáig.
Kísérőnk tudta, hogy szívesen látott vendégek leszünk, és így is lett. A két hölgy (!), aki itt él, kissé gyanakodva (elég furán néztek ránk), de mégis kedvesen sietett elénk, ahogy leállítottam a motort.
Bemutatkoztunk egymásnak, majd előadtuk, hogy mi nagyon szeretnénk az ő portájukon kicsit szétnézni, és hát fényképezőgépet is hoztunk...
"Tessék csak!" - volt a válasz, és én csodálkozva pislogtam.



A tanyát csak két marcona kutya őrizte, kerítés egy méter nem volt. Ahogy mondták: "Ugyan mitől kellene félnünk? Nem jár erre senki, nincs nekünk még vendégünk sem."
A fiatalabbikat (anya és lánya volt) megkérdeztem, nem hiányzik a civilizáció, az emberek, nem érzik úgy, hogy itt mindentől el vannak zárva? Teljes így az életük? "Teljes, persze. Én mindig itt éltem, nekem ez a természetes. Olyan, mintegy soha véget nem érő nyaralás." "Nem nehéz itt az élet? "Néha nehéz, főleg télen, de megoldunk mindent." - jött a válasz, és szemernyi kétségem sem volt, hogy ez így is van.



Nem akartunk túl hosszú ideig vendéglátóink terhére lenni, ezért elköszöntünk, bár én még szívesen maradtam volna egy kicsit. Utoljára körbenéztem, kattant egy-két kép, majd elindultunk a kocsihoz.
Ahogy kinyitottam az autó ajtaját, láttam, mindketten ott álltak. Mint amikor az ember kikísér valakit.
Intettek. Mi visszaintettünk.
Kicsit szomorúan, de mégis boldogan, mosolyogva ültem be a volán mögé.


Ezt már mesélted nekem, mégis jó volt olvasni, elgondolkodtatott újra!
VálaszTörlésKati, nekem ez legalább akkora élmény volt, mint mondjuk a postojnai barlang, csak másképp! 🙂
Törlés