Kacsint a Nap

Az idei ősz talán egyik utolsó meleg napján végre közelről is megnéztem azt az autóból sokat csodált, vágyott, nagyon hangulatos kis facsoportot, amelyik a Kisújszállást kikerülő 4-es út mellett ékesíti a számomra amúgy is gyönyörű alföldi tájat.

A katonásan sorba ültetett fák nem sok izgalmat rejtegettek magukban, de néhány érdekességet azért örömmel konstatáltam.
A színek változatossága (pedig a levelek nagy része már akkor lehullott, de a maradék narancs tömeg a kék és zöld szendvicsben nagyon jól mutatott, ld. fenti képen), a perspektíva, a rendezettség, néhány apró részlet (levitáló levelekkel főszerepben, bár egy kis csalás azért volt a dologban, hiszen ők bizony érintkeztek szeretett faágaikkal, akik egykoron lehetőséget biztosítottak számukra, hogy kifejlődjenek, majd a kölcsönt visszaadva a fával együtt növekedjenek, napfény révén éltessenek, végül élénk zöld színüket elvesztve, utoljára megcsillantva magukat sárgás dresszükben a nap fényénél, lehulljanak, és a tápláló földdel egyesülve segítsenek a jövő szaporodó nemzedékének élénk zölddé válásában).


Szóval a megöregedett levelek elenyésző része nem akart kiegyezni előre megírt sorsával, megtépázva kapaszkodtak meg egy-egy faágban, amelyek cinkosként segítettek ezen levelek végső földre hullásának megakadályozásában.
Ilyesmiken járt az agyam, miközben élvezettel kattintgattam a katonás sorok között.


Ez a fenti fa például elvarázsolt az őt körülvevő csodás színekkel, és szinte tökéletes alakjával, külön a többitől. Nem akart beállni a sorba.

Néha egy-egy kamion is feltűnt az alagút végén.


Túlélési szándékai másoknak is voltak, bár a képen látható hős csak magára számíthatott az irdatlan rengetegben. Kinyúló leveleivel mintha csak a figyelmet szeretné felhívni magára.

Az egyre emelkedő Nap végül kacsintott egyet a kis "erdőrengeteg" fellett:
"Bocs srácok, de ez az élet rendje. Én már csak tudom."