cerezo világa...

Kíváncsian veszem szemügyre, legyen az főlépcső, vagy akár cselédlépcső. A cselédlépcsők ugyan gyakran elhanyagoltak, sőt használaton kívüliek, mégis szépek.
A képcsőházak olyanok, mint a csoki a régi mesében: kerek, szögletes, kicsi, nagy, világos, sötét, gyönyörű, ronda (de finom), csalogató, esetleg kiábrándító és visszataszító.
De mindegyik érdekes.
Számomra a házakról a fenti két dolog (postaládák és lépcső(k)) sok mindent elmond, jelez. A ház lelkei ezek. A házmester meg az agya. De házmesterek már nincsenek, csak közös képviselők. Ők a házmesterek gépiesített, érzelemmentesített, szépen felöltöztetett utódai, változatai, csökevényei.
Szóval lépcsőház. Lehet puccos, sőt giccses, gazdag a ház, esetleg politika közeli lakója van. Lehet eredeti, de szépen kifestett. Lehet összefirkált, cipőnyomos. Lehet rikítóan bántó színű, ízléstelen. Lehet igénytelen, összeomlás előtt, szaros-hugyos. Lehet abszolút jellegtelen, semmitmondó. Tele lehet virággal, és lehet, hogy egyetlen virág sincs benne. Lehet szürke, elnyűtt, a plafonon viszont egy gyönyörű festménnyel.
Szóval olyan ez mint a fényképezőgép, hogy a fotózásnál maradjunk, ha már ez egy fotóblog. A gép az agy, az objektív, az optika a lélek. Az mutatja meg igazán, ki áll mögötte. Ilyenek a házak is.
Ha bemész egy régi, vagy akár újabb házba, ne mulaszd el megnézni a lépcsőházat! Állj meg a földszinten, menj a lépcső alá, és nézz fel. Aztán szaladj fel (vagyis inkább csak sétálj, és menet közben mindent figyelj meg), és nézz le!

A bejegyzésben szereplő néhány fotó a Budapest100 hétvégi rendezvényén, házaiban készült.