Tanácselnök krumplival

Kérdezték már tőlem, és én is sokat gondolkodtam rajta: mi az, amit a legjobban szeretek fényképezni?
Fogalmam nincs.
Aztán, ahogy ezeket a képeket nézegettem vissza a gépen, az jutott eszembe, az időt, az időt szeretem, tudom, akarom leginkább fényképezni.

Vannak olyan helyek ebben az országban, és nyilván határon kívül is, amelyekben valahogy máshogy telik az idő. Megállt, nem fog rajtuk. Időutazás, emlékképek, annak a szemlélőnek is, aki nem élte át az ott történteket, mert nem volt ott.

Egy ott hagyott szék, amelyen Jóska bátyám szívhatta esti megszokott pipáját, egy hinta, amelyben a nyolc éves Marika visongott nagyokat, ahogy a nagyi az égig lökte őt.
Ahogy az utcán végigmegyek, végig, végig jönnek a történetek. Megállok, és elképzelem, ahogy a tanácselnök egy üveg Kőbányaival kerekezett haza kényelmesen, a kiló krumplival a csomagtartón, amit az asszony hozatott vele. Nem volt kedve hazamenni, de hát egy tanácselnöknek is lehet rossz napja. Ahogy kanyarodott be a Hársfa utcába, néhány szem krumpli szanaszét gurult.

Ma Marika ugyanabban a hintában ül, mert már nehezére esik járni. Csak néz maga elé mereven.
Körülötte minden ugyanaz. A postás ugyan már egy fiatal gyerek lett, de igazán megtanulta a szakma csínját-bínját az öreg postás Elemértől. A bicikli is az öregé volt, amivel a leveleket hordja.
Mindjárt jön Feri a kocsmából, gondolta. És valóban, már hallotta is, ahogy az utca végén ordít torkaszakadtából, ahogy közeledik. Hatvan éve ugyanazt a munkásőr nótát fújta. Marika nénit egyáltalán nem zavarta.

A kocsma is ugyanaz. A söntéspult már fényes a sok pohártól és üvegtől.

A Kertmozi a legújabb dolog, a legmodernebb felszereléssel és vászonnal dolgoznak. A nép nem tódul ugyan, de működik, nemrég tették fel azt a modern feliratot a kerítésre. Hogy az idegen is odataláljon, ha a legújabb filmre kíváncsi.
Marika néni is elmenne, de már nem tud. Érdeklődő beletörődéssel nézi a kertmoziba igyekvő ifjakat. Úgysem vetítenek Derrick-et...

Én tovább indulok, és arra gondolok, a bolt is ugyanaz, csak már kötelező az online pénztárgép. A kopott ABC feliratra egy színes COOP táblát csavaroztak. A postáskisasszony is ajánlgatja különböző biztosításait és kaparós szelvényeit, de a szék ugyanaz, amin ül.
Vannak dolgok, amit muszáj elfogadni.

És amikor valaki, kizárólag egy idegen, nyit egy modern szórakozóhelyet, egy remek éttermet, mindig kiderül majd: nem megy, mert nincs rá igény. És akkor a tulaj elmenekül, otthagyva csapot-papot, hátra se néz. Pedig ő jól csinálta.
Ezzel pedig egy újabb szellemépülettel gyarapodik a falu.

Vajon milyen erő uralkodik az ilyen településeken, hogy ennyire megőrzi emlékeit, és nem hajlandó becsukni az örökkévalóságig nyitott mesekönyvét?

Végül pedig, hogy még nagyobb káoszt csináljak a fejedben, kedves Blogolvasó, hogy végképp elveszítsd azt a bizonyos fonalat, vajon mit zagyvál ez itt össze-vissza, szóval a végére egy elgondolkodtató idézet:

"A házak túlélik látogatóikat, a városok túlélik a házakat. Fel tudod fogni, hogy az a vitrin, amiben jártadban tükröződsz, csak addig akar rád emlékezni, amíg muszáj?"

Jean-Claude Dunyach