Emlékszem...

 ...amikor beértem a célba. Földöntúli öröm öntött el, és már csak egy vágyam volt: nyerni egy "Tatai Tó-futás" pólót.


 Lehettem vagy 10-11 éves. Rendszeresen indultam a tatabányai háztömb körüli futóversenyeken, amelyek a tatabányai iskolák között kerültek kiírásra. Ezeket általában meg is nyertem. A Tó-futás az más volt... Nagyon büszke voltam magamra, két perccel a felnőtt szintidőn belül futottam a hét kilométert, ami 28 percembe került. A célban rengetegen megtapsoltak.
Én büszkén feszítettem volna egy ilyen pólóban! Végül póló helyett három darab süvegcukrot nyertem, ami a másik lehetséges nyeremény volt a távot végigfutó gyerekek számára.
El nem tudtam képzelni, mi a rossz nyavalyát kezdjek három kúp alakú, kőkemény cukortömbbel. Akkor még fel sem merült bennem a lehetőség, hogy hozzávágom a sorsolást vezető néni/bácsi fejéhez, egymás után mind a hármat. Végtelenül csalódott voltam...



 A cukrok végül megmaradtak, a néni/bácsi megúszta. Én azonban többször visszatértem ide, párszor még körbefutni a tavat. Aztán később újra életem szerves részévé vált Tata, bár a középiskolába Esztergoma jártam. Katonai szolgálatra viszont Tatára vezényeltek, emiatt aztán még kedvesebb lett nekem ez város. Pedig nem így indult...



 ...amikor beléptem sokadmagammal a laktanya kapuján. Ahogy masíroztunk a nem túl kedves (kávéval sem kínált minket...) tiszt úr után, ahogy kétségbeesve hallgattam az út két oldalán összeverődött öreg katonákat ("Iszunk a véretekből! Kopasz g.cik!"), ahogy elkaptam a felém hajított fertőtlenítő szagú gyakorlót, a használt surranót, az járt a fejemben: "Tatára biztos be nem teszem többet a lábam. Már ha túlélem ezt a fogolytábort, és egyszer az életben kijutok innen... Vajon belőlem is ilyen állat lesz?"





Azt hiszem, sikerült megőriznem emberi méltóságomat, bár keresztülmentem pár olyan történésen, ami csak a honvédségre volt jellemző. Maradtam még hat évet, megismertem rengeteg őrültet és sok későbbi barátot. Olyan sztorikat láttam és éltem át, amin ma már csak jókat kuncogok.:)

Íme, az egyik kedvenc történetem: Az ügyeletes tiszt gyanúja szerint a kimaradásról késő kiskatonák a vasútállomáson lévő restiben ragadtak. Nyomban ki is küldött egy tiszthelyettest, hogy ellenőrizze a feltételezés helyességét, ha megtalálja a katonákat, azonnal hozza őket a laktanyába.
A tiszthelyettes azonban csak nem akart visszaérkezni. Hosszas várakozás után a tiszt maga vette kezébe a dolgot, magához rendelte a sofőrt. Első útja a resti felé vezetett.
A gyanú beigazolódott: a katonák "néhány" üveg sör társaságában nem vettek tudomást az idő múlásáról. Továbbá megtalálta a keresésükre küldött tiszthelyettest is.
Épp az asztalon táncolt...



Egyszóval T A T A mindig kedves marad a számomra. Aki teheti, látogassa meg, gyönyörű város!
Ráadásul nekem még érdekes is...;)

Ja, és drága húgom! Boldog születésnapot!:)