Koló utódai

Kellemes tavaszi estéken a Duna partján mindig láthat valami érdekeset az ember fia.
Ahogy a folyót pásztáztam, a távolban egy fekete kis pontot pillantottam meg. A pont növekedett, majd osztódott, majd növekedtek az újak is, és osztódtak.
Végre beigazolódott a sejtésem, ahogy közelebb ért az első: nem mentőcsónakokról van szó, amelyeket a Titanic-ról választottak le; és nem is indián kenukról, amelyek utasai éppen fejdíszüket festegetik.

Ifjú, serdülő kori sportolók közeledtek, kajakban, egyetlen járművet kivéve. Az motoros hajtású volt, és nagy méltósággal Edző Bá siklott benne a vízen.
Mindig felnéztem az ilyen Edző Bákra. Én is sportoltam hasonló koromban, és nagyon kedveltem, szerettem az edzőmet Tatabányán, aki az atlétika csínját-bínját tanította nekünk. Szerettette meg velünk a sportot. Kitartásra, küzdelemre, tiszteletre tanított. Elhitette velünk, hogy a munka meghozza a gyümölcsét. Mindezt minden áldott nap, fantasztikus türelemmel tette. Pali Bá volt az én edzőm.
Szóval Edző Bá siklott a vízen kényelmes motorcsónakjában, ámbár korántsem kényelmes testhelyzetben. Edző Bá szinte vízszintesen lebegett a csónakban, derékig kihajolva, és osztotta a mellette hajtott kajakokban szenvedő, izzadó tanítványait. Nem kiabált, nem szidott, nem korholt. Könnyedén hallottam szavait, talán még a fiatalok homlokáról lecseppenő verejték cseppek dörejét is, ahogy a csónak alján végezték, akár az ágyúlövések.
Türelmesen mesélte, gondolom, ezerötszázhuszonharmadjára, fiam, így fogd az evezőt, ide tedd az ujjad. Azt hiszem, nagyon fiatalok lehettek, a Duna közepén ismerkedve az alapokkal, talán éppen kikerülve az oktatómedencéből.
Nem is ez a lényeg, a lényeg Edző Bá. A magyar sport nagy kincsei, akik nélkül sehol, de sehol nem tartana a magyar sport. Akik nélkül sok-sok élet más, rosszabb irányt venne. Akik éhbérért valami olyan dolgot tesznek le az asztalra, amire nagyon sok ember nem lenne képes.