Ítélet

Pentax 50/1.2

Álmomban fejeket látok. Nyakkal, testek, lábak nélkül.

Fejeket, arcokat, szemeket. Hajviseleteket. Vannak, akik azt is letakarják. Néhányan meggyőződésből, akadnak, akik azért, hogy még kevesebbet áruljanak el magukról.

De én látom, hogy pontosan ez a céljuk. Páran lesütik a szemüket, nem mernek belenézni az enyémbe. Nem tudják, hogy mindent tudok róluk.

Az a dolgom, hogy megítéljek másokat. Az Ítélőszék égisze alatt ítélem meg a Fejeket, hogy Jófejek vagy sem. Általában nem azok.

Az én ítéletemen múlik, hogy folytathatják-e útjukat a Végső Ítélet felé.

Nagy rutinom van már ebben a munkában. Szinte már nem is munka ez, hanem életforma. Éltet ez a tevékenység, nekem bajom nem lehet. Néha élvezem, néha nem.

Lesüti szemét? Sunyít, Verembe! El akar bújni, hogy ne láthassam arcát? Akkor már nem is vagyok kíváncsi rá, Verembe! 

Ítéletem után nagyon sokan hullanak a Mély Sötét Verembe, rövid, egyszerűbb nevén Verembe. És onnan már nagyon nehéz a visszakapaszkodás. Ha egy Fej a Verembe került, csakis az én Negatív Előítéletem következtében, kínkeservesen térhet csak vissza.

Sokszor a nyílt tekintetűeket is megítélem, mert megtehetem.

Előbb-utóbb mindenkit megítélnek, de aki eljut a Végső Ítéletig, egészen addig teljes életet élhet.

Én azonban rendesen végzem a dolgomat, a Megítélés komoly, felelősségteljes feladat. Nem sokan jutnak el odáig. Kegyetlenül, szigorúan ítélek!

Lassan már attól tartok, új Vermet kell ásnom, mert a koppanás egyre hamarabb hallatszik odalentről.

Gyűlnek a Fejek, a Jófejek pedig tovább mennek.

Trombitaszó harsan, lejárt a mai műszakom. De hamar elment ez a mai nap is.

A trombitára felriadok, felülök ágyamban. Odakint éppen esik.

Lesütött szemmel lehajtom fejemet.