2016. január 28., csütörtök

Ezer fokon égnek

Sokat gondolkodtam, hogy mit is írhatnék én, laikus ezekhez a képekhez. Merthogy abban biztos voltam, ezt nem lehet szó nélkül hagyni.
Végül úgy döntöttem kimásolom a Hetek című hetilap egy 2013. júniusi írását erről a csodáról, a parádsasvári Üvegmanufaktúráról, az Art Glass Parád Kft.-ről, valamint a cég megalapítását megelőző hosszú történetről.
Azt hiszem, méltatlan lett volna az a néhány kósza mondat, amit talán meg tudtam úgy jegyezni, ahogy elhangzott, vagy az a kétórányi tömény élmény zagyva elegye. Mert meggyőződésem, hogy nemcsak technológiát, hanem történelmet, értéket is láthattam.

Annyit azonban leírnék, hogy nagyon tetszett, amit láttam. Örülök, hogy a cég vezetői úgy gondolják, hogy ezt mindenki megnézheti, aki kíváncsi rá. Mert van rá lehetőség, szerény összeg ellenében bárki maga figyelheti közvetlen közelről, hogyan készül az üveg.

Minden tiszteletem az itt dolgozóké, akik egyrészt nagy türelemmel mutatják be ritka szakmájukat bárkinek, másrészt nem hagyták, nem hagyják elveszni ezt a páratlan tudást, tapasztalatot, amit sok-sok év alatt a régi Üveggyárban tanultak meg. Lesz-e vajon lehetőség, hogy ezt, a ma már tudtommal nem oktatott szakmát továbbadják arra érdemes fiataloknak?
Minden tiszteletem továbbá Rénes Györgyé, aki a régi gyár üvegtervezőjeként úgy gondolta, hogy annak bezárása után sem lesz halálra ítélve az üveggyártás Parádsasváron, sőt, egyáltalán Magyarországon. Fia, Rénes Marcell pedig édesapja halála után megvalósította a remek ötletet, a családi terveket, és a majdnem teljesen kész házi üzemet befejezte és elindította.
További sok sikert és örömöt kívánok a munkájukhoz, valamint még nagyon hosszú történelmet és folyamatosan izzó kemencét az üvegiparnak a jövőben is Parádsasváron!

Jöjjön a cikk, aztán a végén a fotók.


"Festői környezetben, a Kékes- és Galyatető szomszédságában, négyszáz méter magas fennsíkon helyezkedik el Parádsasvár, melynek üveggyára közel 300 éven át a környék egyik legjellegzetesebb színfoltjának számított. A gyárat, melynek elődjét még II. Rákóczi Ferenc fejedelem alapította 1708-ban, ismétlődő gazdasági sikerei sokáig a környék legnagyobb munkaadójává tették. Az ezredforduló után mégis hamar csődbe ment, és 2005-ben véglegesen bezárta kapuit. Az épület azóta a katasztrófaturizmus célpontja lehetne – mondják a helyiek. Idén azonban egy új hajtás fakadt a történelmi múlt árnyékában: a régi szakikból néhányan egy kisvállalkozás (Art Glass Parád Kft.) keretein belül újra hagyományos módon fújják az üveget a hajdani gyárhoz vezető út melletti, magánépítésű műhelyben, s tudományukat a kíváncsi turistáknak is szívesen bemutatják.

„Koccintottak-e már ólomkristály poharakkal? Egészen különleges a csengésük. A parádi ólomkristályért pedig a vevők is szépen csengettek: jól csengett az így is, úgy is” – meséli Szlovencsák Zoltán, a híres parádsasvári üveggyár egykori szakoktatója a 2005-ben bezárt üveggyár fénykoráról az Art Glass Parád Kft. olvasztójába látogató turistáknak. A rendszeres vendégek többsége még tanuló – egész iskolabuszok is érkeznek ide szervezett formában –, de külföldiek számára is érdekes a múlt hagyományos értékeit felkaroló vállalkozás, amely némi bepillantást nyújt az üvegszakma szépségeibe és rejtelmeibe is.

Homok és homok között nagy lehet az eltérés. Az egyik fajtából például maltert kevernek, a másikból pedig üveget készítenek. Ilyen egyszerűen fogalmazható meg a különbség, amely rávilágít arra, miért éppen itt jött létre ez az ipar. A parádi Gilice-völgyben bányászott homokot – a „békasót” – ugyanis magas kvarckristálytartalma teszi különlegessé. A „békasó” előnyeire hamar ráébredtek a honfoglalás utáni magyarok, és már a 12–13. században üveghuták sokasága épült a környéken. Ezek a kis olvasztók hamarosan megszűntek – vagy csak a nevükben éltek tovább –, 1708-ban azonban II. Rákóczi Ferencnek köszönhetően újra lendületet vett az üveggyártás a parádóhutai műhely megalapításával. A kemencéket fával fűtötték, s amint a környékről elfogyott a tüzelőanyag, a kis műhelyek néhány kilométerrel odébb költöztek. Így kezdődött a parádsasvári nagy üveggyár története is, ahol a kor igényei szerint először csak ablak-, uborkás- és háztartásban használatos üvegeket készítettek – hagyományos fúvással és kézi formálással. Később (1803-ban) egy köszörűsműhely felépítése hozott további fejlődést, a III. iparmű-kiállításon, 1846-ban pedig már díjat is szerzett a „műipari szempont alá eső fúvott, köszörült és csiszolt üvegeivel”.


A reformkor után

A környék hírnevét erősítette a parádi gyógyvíz és az 1881-ben Ybl Miklós tervei szerint felépült Károlyi-kastély is, ahol grófok és királyok vendégeskedtek egykoron, s amely ma ötcsillagos szállodává alakítva várja vendégeit. Károlyi Mihály 1890-ben vette át az uradalmat és a gyárat, s az úgynevezett csevicés üvegek adták a gyár forgalmának túlnyomó részét. Az első világháború után, 1923-ban a gyár nagy része leégett, de hamar újjáépítették, és itt gyártották ezután a hazai gyógyszeres üvegek kilencven százalékát. A második világháború után öt évig – 1949 és 1954 között – állt a termelés, a kommunista vezetés inkább szövőgyárat szeretett volna látni a helyén, 1954-ben azonban győzött a tradíció, megindult a helyreállítás és egyre nőtt a termelés. Az 1960-as évektől újabb, teljes felújításon esett át a gyár, a régi épületek helyére újakat emeltek, a gépparkot korszerűsítették. Nem véletlenül, mert az ólomkristály termékekre az egész világon nagy volt a kereslet, s a Népszabadság 1975-ös tudósítása szerint nem tudtak akkora mennyiséget gyártani, amennyit ne lehetett volna nyugati exportra értékesíteni. Olyan országok sorakoztak fel megrendelőként, mint Svájc, Franciaország, Nagy-Britannia, Kanada, USA, sőt Venezuela – később pedig Japán –, a keményvaluta pedig igen nagy értéket képviselt akkor. A gyár fénykorában mintegy 600 embert foglalkoztatott közvetlenül, és „itt nemcsak a falut kell nézni, hanem a vonzáskörzetét is: Recskről, Bodonyból, Parádfürdőről, de még Mátraderecskéről és Sirokról is ide jártak dolgozni” – mondja Szlovencsák úr, aki maga is 26 évet húzott le az egykori üveggyárban, először üvegfúvó, később szakoktatói minőségben. A szakoktatónak egyébként már a felmenői is ide tartoztak, üknagypapáját „üvegfúvó legény”-ként regisztrálja egy 1808-as dokumentum – s a faluban nem ő az egyetlen.
A Népszabadság 1975-ös tudósításában olvashatunk például Fényes Józsi bácsiról, akinek ősei 200 évvel korábban települtek ide Ausztriából, s azóta a család minden tagja itt kereste a kenyerét. Józsi bácsi akkor úgy nyilatkozott, hogy a szakma titka a szemmértékben rejlik – hiszen a kézimunka következtében nem lehet milliméterre ugyanolyan kelyheket készíteni. „Az avatatlan azt hiszi, majd szétszakadunk, úgy fújjuk a pipát, pedig csak szappanbuboréknyi energiát kell abba belefeccölni” – mondta annak idején a lap tudósítójának.
Senki nem gondolta ekkor, hogy a több száz év elnyomó államberendezkedését (s most már tudjuk: a Kádár-rendszert is) túlélt gyár kapujára épp a rendszerváltás révén beköszöntött szabadságban teszik majd fel a lakatot. A gyár 2005-ös bezárása előtt többszörös tulajdonosváltáson keresztül ment át – ennek cirkalmas történetét feltárni azonban most nem feladatunk. Tény, hogy 2003 volt az első veszteséges év, s noha a veszteséget két év alatt 430 millió forintra sikerült feltornázni, általános a vélemény, hogy a kudarcba fulladt kísérletek ellenére a gyárat meg lehetett volna menteni. „Én is ott dolgoztam, több mint 10 évet, az utolsó utáni pillanatokig. Sajog a szívem, amikor elmegyek a gyár előtt” – írja a témával foglalkozó internetes fórumon az egyik hozzászóló. Az emberek általában nem értik, mi történt itt, ahol a csőd után hulladékvas áron adták el az akár milliós értéket képviselő gépeket. A magára hagyott, egyre inkább romhalmazzá váló épület pedig nyílt sebként tátong Parádsasvár egyik végén, míg a másikon az ötcsillagos luxusszálloda rendezett környezettel díszeleg. Az évszázadok alatt felgyülemlett tapasztalatokkal és tudással felvértezett szakemberek az utcára kerültek.


A megújulás első lépése

A csődbe jutott gyár üvegtervező iparművésze, Rénes György úgy gondolkodott, nyugodtabban tervezhetné otthonában a különleges darabokat. Hozzáfogott, hogy családi telkén felépítsen egy saját olvasztóműhelyt, az általa épített huta azonban csak 90 százalékos készültséget ért el; fia, Marcell ebben az állapotában örökölte azt szülei halála után. Mivel Marcell humán vonalon tanult tovább, a műhely éveken át raktárként vagy éppen lomtárként funkcionált, a gyár bezárása azonban az örököst is érzékenyen érintette. „Úgy éreztük, mintha valaki levágná az aranytojást tojó tyúkját” – fogalmazott lapunknak Rénes Marcell, aki egy baráti beszélgetést követően döntött úgy, hogy lehetőségei szerint igyekszik a helyzeten változtatni, és folytatja az értéket teremtő hagyományt. Barátjával, Berényi Zsolt automatizálási mérnökkel közösen létrehozta az Art Glass Parád Kft.-t 2007-ben, majd sikerrel pályázott az örökölt műhely befejezéséhez.
„Felkerestük az üveggyár hajdani vevőit is, hogy piacot szerezzünk; a huta új, korszerű elektromos technológiáját társam, barátom, Berényi Zsolt dolgozta ki. A termelés idén indult el, s ma már a hajdani üveggyárban előállított termékek 90 százalékát itt is el tudjuk készíteni” – mesélte a történteket Rénes, aki társával fele-fele részben van jelen az üzletben. Az idén 8 fővel indult s hamarosan tovább bővülő vállalkozás foglalkoztatni tudja a régi szakemberek egy kiváltságosnak nevezhető részét. S lehet ugyan, hogy a korábbiakhoz képest ez csak egy csepp a tengerben, azonban az sem elhanyagolható szempont, hogy ezzel hozzájárul a szakma fennmaradásához is.
A gyárként működő műhely iránt akkora az érdeklődés, hogy terveik szerint az első műszakban a látogatók fogadására, a délutáni, második műszakban pedig a voltaképpeni termelésre helyezik a hangsúlyt – mondta a tulajdonos. A termelés főleg egyedi megrendelésekre vonatkozik: tervrajzok alapján készítik el a szükséges szerszámokat és faformát, s ezután minden darab kézi munkával készül. A mintegy 1200 fokos hőmérsékletre felhevített üveg olyan folyóssá válik, mint a méz, gyorsan kell vele dolgozni, mielőtt megszilárdul – magyarázza éppen Szlovencsák úr egy jászberényi iskolából érkezett diákcsoportnak. A szolgálatban lévő két szakember – István és Ferenc – előttünk készíti el pillanatok alatt a legkülönbözőbb formákat. A diákok szájtátva nézik, és bizonyára hírét viszik a látottaknak.
S mi lesz a régi, egyre inkább romos épülettel? Erre még nincs meg a biztos válasz. Az egyik lehetséges verzió szerint a meg nem fizetett iparűzési adó fejében a terület tulajdonjoga a helyi önkormányzatra száll, s a helyszínen látványpark létesül. A korábban száz-ezres létszámban fogadott látogatóknak köszönhetően Parád neve a köztudatban összecseng még az üveggyártással, s a Rénes–Berényi üveghután kívül marad az egykori gyár romjain létrehozott turistalátványosság." 


Somorjai László, Hetek, 2013. 06. 28.

2 megjegyzés :

  1. Szia Laci! Nehéz,de gyönyörű szakma. Tetszett az ismertető is.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az ismertető nem az én érdemem, de nagyon köszönöm, Marcsi! :)

      Törlés

Üzemeltető: Blogger.

Rendszeres olvasók

Bejegyzés értesítő e-mail-ben

Rólam ennyit

Fotóm
Budapest, Hungary
„A festőnek nemcsak azt kell festenie, amit maga előtt lát, hanem azt is, amit magában lát. Ha azonban semmit sem lát magában, akkor hagyja abba annak festését is, amit maga előtt lát.” Caspar David Friedrich Azt hiszem, ez a fotózásra is igaz...

Bloggyűjtemény