Istvántelki időutazás

Jócskán el vagyok maradva, pedig enyhén szólva sem a fotózásról szóltak az utóbbi hetek (sem).
A BP100 rendezvényről is vannak még adósságaim, közben egy régi álmom valósult meg, végül pedig a Balatonon is jártam, ahol szintén készült néhány fotó.
Kezdeném most a régi álommal, ami sehogy sem akart sikerülni.
Korábban kétszer mentem be a hátsó kapun, kétszer dobtak ki. Próbáltam engedéllyel, próbáltam jó ismerősön (bennfentesen) keresztül, nem sikerült.
Feladni készültem, ha már vasúti dolgozó sem tud segíteni, akkor vége. Úgy láttam, nagyon komolyan veszik, többé senkit nem engednek be, még engedéllyel sem.
Nos, csak sikerült, sőt, még sokkal sokkal több is sikerült, hiszen egy olyan csarnokba is bemehettünk, ami alaphelyzetben zárva van, és az istvántelki javítóműhely területén fekszik.
Igen, Istvántelekről van szó, ami maga a történelem. Egy félig összedőlt, hatalmas csarnok, tele régi mozdonyokkal és vagonokkal. Közben a természet ránőtt, ami méginkább szürreálissá teszi a látványt.
Nem is igazából a mozdonyok, mint járművek, műszaki adatok érdekeltek, hanem az idő elmúlása, ezeknek a hihetetlen méretű és jelentőségű járműveknek, gépeknek, szerkezeteknek, eszközöknek a puszta jelenléte 2015-ben, magára hagyva, leszámítva néhány ott dolgozót, és néhány lelkes fiatalt, akik szabadidejükben, saját anyagi forrásaikból ápolgatják, szerelgetik, szinten, karban tartják ezeket a gépeket.
Ahogy belép ide az ember, a hatalmas csendben a létező legnagyobb zaj fogad, ahogy elképzeled, hogy mindegyik szerkezet mesélni kezdi saját sztoriját, majd a következőt, és a következőt.
Egy igazi szentély ez, amely olyan időutazásra hív, hogy mindig emlékezni fogsz rá.

Én legalábbis biztosan.

Köszönöm a lehetőséget Andrisnak, szintén fotózást kedvelő barátomnak, és ismerősének, aki a szabadidejéből áldozott néhány órát arra, hogy mi ezt láthassuk és érezhessük.

Korábban két bejegyzésben  már tettem ide, a blogra képeket, most egy nagyobb csokor következik, és a későbbiekre is bőven maradt még.