A város ritmusa

Tegnap este végre egy kicsit ki tudtam szabadulni a NAGY MUNKA "fogságából", és úgy döntöttem, hogy megnézem a híres-hírhedt Magnum fotóügynökség fotóiból rendezett kiállítást, mielőtt a fotók tovább indulnak a nagyvilágba, újabb közönségek elé. A Mai Manó Házban és a Capa Központban is voltak képek, mindkettőt megnéztem egy kedvezményes jeggyel.
Maradandó nyomot inkább a Capa-ban látott fotók, bő leírások és a kontaktok hagytak. A fényképészek, a nagy lapok fotósai a kontaktokból válogattak először, azokból tudták többé-kevésbé eldönteni, melyik fotó sikerült a legjobban, melyeket láthatja majd ország-világ.
Kicsit beleshettem a színfalak mögé, hiszen a leírások mellet láthattam az összes képet a kitett kontaktokon, amit az adott fotós a témában készített.

Az élménytől bódultan zuhantam ki az utcára. A külvilágot nem nagyon érzékeltem, olyan voltam, mint aki néz, de nem lát.
Vidám gyermeki kacaj lódított vissza a valóságba. Pont előttem egy anya játszott kislányával. Éppen nálam volt a fényképezőgép, nosza, előkaptam, annyira megfogott a kettőjük közötti kapcsolat.
Abban a pillanatban ismét máshol voltam már. Annyira megbabonázott a város lüktetése, ritmusa, fényei.
Nem nagyon emlékszem, hogyan jutottam haza, csak mentem, csattogott a tükör. A város az enyém lett, és én a városé.

Sokat gondolkodtam a feldolgozás előtt, hogy fekete-fehérben vagy színesben látnám szívesebben a gyűjtött anyagot. Lelkes híve vagyok a fekete-fehér fotóknak, fotózásnak. Most mégis az utóbbi mellett döntöttem. Úgy éreztem, ezeknél a képeknél a hangulat szerves részét képezik a színek. Kellenek.
De ezt majd Te eldöntöd, kedves Olvasó. Ha pedig véleményed is van, nehogy véka alá rejtsd! :)

Egy kis muzsika hozzá:

További képek holnap!