A magyar foci

Amikor még nem volt ezer féle sportcsatorna, mindig megnéztem azt a hétvégi egy vagy két meccset. Otthon, Tatabányán 15 éven keresztül mindig ünnepnap volt számomra a helyi csapat meccse, mindig izgatott voltam a "nagy napon", és mindig ott álltam a lelátón.
Már akkor is azt mondták, sz.r a magyar foci. Hát, aki Aranycsapathoz szokott....
Aztán szép lassan leszoktam a tévés meccsekről, sokszor időm nem volt rá. Eleinte bosszankodtam, hogy megint lemaradtam, aztán már nem annyira bosszankodtam. Teljesen leszoktam. Volt olyan, hogy kapcsolgatás közben találtam egy magyar bajnokit, de annyira szánalmas volt, hogy hamar tovább léptem.
Aztán a válogatott meccsek sem izgattak már, mert szinte mindig vaskos csalódás volt.
Most ott tartok már, hogy NEM ÉRDEKEL az eredmény sem. Ez a legrosszabb! Nincs már érzelem sem, nem csak pozitív, negatív sem. Ez már a vég.
Szégyen, nem szégyen, de egyáltalán nem bánom a válogatott csapat kapott góljait. Nincs már az a régi érzés, mintha ilyenkor egy-egy kést döfnének belém, minden egyes kapott góllal.
Azt kívánom, ne legyen egyetlen néző sem, vissza ismét az amatörizmusba.
Rengeteg gondolatom lenne még ezzel kapcsolatban, de kár ezt ragozni.
A tegnap esti vereség (olyan könnyen kaptunk két gólt a végén egy papíron sokkal gyengébb csapattól, mintha pályán se lettünk volna) után ismét eszembe jutottak a tatabányai derbik. Kicsit olyan ez, mikor az ember sokadjára csalódik élete nagy szerelmében...
A magyar labdarúgás már nem szerelem.

A képek egy budapesti, élvonalbeli csapat stadionjánál készültek. Hűen tükrözik a magyar foci jelenlegi állapotát, és hűen tükrözik az én gondolataimat is a magyar focival kapcsolatban.