Csíki csárda - végállomás

Az utóbbi időben kicsit elmaradtam a képek válogatásával, feldolgozásával, ezért lehetséges, hogy egy korábbi túrám esszenciáját most teszem közzé. Na, nem annyira régi, az ezt megelőző hétvégén klappolt minden egy kis kiránduláshoz.
Olyan szép idő kerekedett, hogy mindenképpen erdőre kellett járnom, úgyis régóta tervben volt már.
Egyik kedves útvonalam lett a kiválasztott: Irhás-árok-KFKI-Sorrento-Csík-hegy-Huszonnégyökrös-hegy-Budaörs, (volt) Csíki csárda.
Ahogy kiértem a város forgatagából, az út egyik oldalán rengeteg hóvirág mutatta az évszakváltást. Szép napsütés nem igazán volt, de nagyon jó időben gyalogoltam. Ezekért a virágokért máris egy meredek domboldalt kellett megmásznom, meg is izzadtam, mire hosszas válogatás után ez a csoport lett a fotóalany.


Kellemes volt az erdőben sétálni, élveztem. Kedvemre turkálhattam volna akár az orromban is, de jól nevelt legényhez méltóan inkább saját gondolataimban turkáltam, mivel senki nem zavart.
Sajnos eleve későn indultam, így viszonylag sietnem kellett, nehogy az erdőben sötétedjen rám. Így aztán viszonylag keveset bíbelődhettem képgyártással. de a fő cél amúgy is a séta volt.
A tél maradványai, büdös, rothadó szájszaga és a tavasz zöldje, friss, mentolos lehelete erősen küzdött egymással. A távozni készülő hideg évszak (ami az idén nem volt túl hideg) nem nagyon akarta elhagyni a terepet, a szürke és barna szín még uralta a tájat. A nap mindehhez igencsak bágyadtan asszisztált. Lesz még alkalma a nyáron lelkesedni, gondolhatta.
A Sorrento kedvelt kirándulóhely, méltán. Hatalmas sziklák, hatalmas fenyők, hatalmas kilátás jellemzi. Fura módon most itt nem találkoztam senkivel, csak gyerekek visongását hallottam messziről.
A Sorrento-tól leérve a Farkas-hegyi reptéri emlékmű felé vehettem volna az irányt, ha balra fordulok, de mivel nem tudom, melyik a jobb és bal kezem, így inkább egyenesen haladtam tovább, be a sűrűjébe, a Csík-hegy irányába.

A legszínpompásabb momentum az alábbi részlet volt, ahogy egy vöröses színű szikla túl közel engedte magához az élénk zöld mohát és a lilás-zöldes borostyánt. Fejére is nőtt mindkettő.


Sietnem kellett, mert lassan, de egyre gyorsabban ballagott lefelé a bujkáló nap, és nem volt kedvem a vaksötét erdőben mászkálni.
Fő oka lépteim gyorsításának azonban az volt, hogy szerettem volna kicsit leülni kedvenc helyemen, a Huszonnégyökrös-hegy tetején. Tipikusan az a merengős-megpihenős hely. Olyan nekem, mintha kizárólag az lenne a funkciója, hogy az ember a tetőn leüljön egy, a fenekére pontosan passzoló sziklára, és elgondolkozzon. Hogy ott, fent legyen rá ideje...
Lepillantva felemás a látvány, hiszen a Metro áruház kék épületét ugyanúgy látni, mint Törökbálint tavát. De nagyon kellemes, nyugodt hely.
Sajnos, csak negyed órát tölthettem a huszonnégy ökör társaságában, lefelé még egy szép fenyőfás rész után kiértem Budaörs szélső utcáiba, majd a volt Csíki csárdához.
Innen búcsúzóul még egy fotó arra a hegyre, ahol a legenda szerint a török vezér nem arra távozott, ahonnan jött.

Túrám végeztével én sem arra távoztam, amerről jöttem, de nem a Törökugrató felé indultam tovább, hanem a buszmegállóba, kellemesen elfáradva.