Beteljesülés

Pentax 50/1.2

Sokat töprengek mostanában a halálról, a halállal kapcsolatban, és ezek a gondolatok, érzések ilyenkor, Mindenszentek napján mindig felerősödnek, és gondolom mindenkiben, akit foglalkoztat az elmúlás.
Tudom, hogy ez egy katolikus egyházi ünnep, amely annyira "elterjedt", hogy a nem vallásos emberek is megemlékeznek ezen a napon elhunyt szeretteikről, kimennek a temetőkbe. Tudom, ez az "elterjedt" szó nagyon hülyén hangzik, de nem tudom máshogy kifejezni ezt az "őrületet", ami november első napján, minden évben zajlik.
Véleményem szerint ez egyre inkább szembe megy a halál, az elmúlás eszméjével. Sokkal inkább bent, a szívemben emlékezem elhunyt szeretteimre, mintsem a tömeggel sodródva, feszülten, "hangosan". A temetőbe akkor szeretek kimenni, amikor magam lehetek. Mi ketten, és a gondolataim.

Nincs annál fájdalmasabb dolog, amikor az ember elveszít egy hozzátartozóját, barátját. A rokonait, a szüleit. Nincs annál fájdalmasabb dolog, amikor - a halál okától függetlenül - rájövünk, amikor felfogjuk, hogy bármennyire is szeretnénk, nem tudunk segíteni. A halál mindenkit elragad, nem válogat.
Mégis, ha belegondolok őszintén, mélyen magamba nézve, mi is fáj ilyenkor? Hiszem, tudom, hogy aki már nem lehet velem, legalábbis fizikailag nem érinthetem meg, attól még ugyanúgy ott van velem, hiszen soha nem fogom őt elfelejteni.
Én azt hiszem, bármilyen eretnek is ez a gondolat, ilyenkor magunkat siratjuk, magunkat sajnáljuk. Biztos eljön majd az a pillanat, amikor a halálra maximálisan pozitív dologként tudok majd gondolni. Ha máskor nem, a halálom előtti percben. De én szeretném, ha ez sokkal-sokkal korábban megtörténne, mert a halál rettenetes mivolta is csak egy negatív gondolat, félelem.
Félünk attól, hogy valakit elveszítünk, félünk attól, hogy meghalunk.
Félünk az élettől.
Holott a halál az élet része. Természetes dolog (kellene, hogy legyen).

Minél többet gondolkozom ezen, annál világosabb, hogy a halál az élet beteljesülése, méltó lezárása. Az élet csúcsa. A haldokló ember katarzisa.
Lehet annál feljebb, amikor a politikusból miniszterelnök lesz? A sportolóból olimpiai bajnok?  Lehet.
Amikor látod, hogy rászoruló embereken segítettél befolyásos, nagyhatalmú politikusként, amikor a cél előtt 50 méterrel felbukott sporttársadat felsegíted, és együtt futtok be a célba.
Amikor eljön az idő, már nem számít, hogy mekkora hatalmad van, mennyire vagy celeb, mennyi pénzed van. Akkor már csak egyvalami számít.

A halál jó dolog. A távozó ember beteljesülése.

És hogy mennyire dolgozik az egó, még mindig a könnyeimet törölgetem, siratom megismételhetetlen szeretteimet, sajnálom magamat.
Pedig ők mindig velem lesznek, én pedig velük.

Drága barátaim, rokonaim, nagyszüleim, édesapám, nagyon hiányoztok!