A szánkó nyomai

Tehettem volna ide egy karácsonyfa képét, egy karácsonyi díszét, vagy éppen az egyik karácsonyi vásárban sercegő kolbász zsíros fotóját, amelytől kicsordul az ember nyála. De akár tehettem volna ide Macaulay Culkin képét, kedvenc betörőivel együtt, akik kizárólag Karácsony idején készülnek jól ismert csínytevéseikre.

De nem tettem.
Két oka van ennek.
Az egyik, hogy idén kevéssé "kapott el" a Karácsony hangulata. És sajnos évről évre egyre kevésbé kap el. Elég a reklámokból, az éjjel-nappal nyitva tartó üzletekből, plázákból, és a karácsonyi vásárokból. Mire eljön az ünnep, telítődöm, és akkor már elég.
Őszintétlen lett az Ünnep, hamis. Nem arról szól, amiről kellene. Amikor az ember "kiszabadul" a munkahelyről, és betoppan "meleg, hangulatos" otthonába, már elég kevés kedvet érez ahhoz, hogy esetleg ő maga készítsen ajándékokat szerettei számára.
Tavaly készültek ilyenek, az idén azonban szinte esély sem volt rá...

És itt jön is mindjárt a másik dolog, amiről szeretnék említést tenni, amiért ezt a fotót láthatod ott elől, kedves Blogolvasó.
Az, hogy régen milyen volt a Karácsony.
Talán írtam már erről itt a blogon, de az én Karácsonyaim csodálatosak, varázslatosak voltak!
Minden Karácsonykor mentünk, mert nagy volt a Család. A Szentestét otthon töltöttük, négyesben, és szüleim mindent elkövettek, hogy ez a nap tényleg olyan legyen, mint egy varázslat, amit a gyermek felnőttként sem felejt el soha. A fenyőfa égőinek fénye, a csillagszórók, a csengő, a télapó (magyar hangja apám, személyesen) hangja...
Karácsony első és második napján pedig irány a nagy Család. Emlékszem, szinte mindig volt hó, vagy korábban lehullott, vagy éppen akkor esett. Apám szánkóval húzott a városban minket. A frissen esett hónál nincs szebb, gyerekként ennél és a Karácsonynál nem volt számomra klasszabb dolog. Karácsonyra mindig valami olyan ajándékot kaptam, amit, amiket soha nem fogok elfelejteni.

Mikor megláttam a Lánchíd melletti lépcső korlátján ezeket a vonalakat, csíkokat, a friss hóban hagyott szánkónyomok jutottak eszembe, úgy 35-40 évvel ezelőttről. Bár ezek nem szánkó nyomai, de ez ugrott be. Ma már hó is alig van, becsüljük meg ezt a kicsit is.
Szóval ezért ez a fotó. Mert eszembe juttatja azokat a Karácsonyokat.

Tudom, kortársaim közül sem mindenkinek adatott meg mindez, és sok gyereknek nem adatik meg most sem. Én hálás vagyok szüleimnek azért, amit akkor átélhettem, azok a történések pedig szép emlékké szelídülve minden egyes Karácsonykor eszembe jutnak.

A mai és az elkövetkező napokat a családommal, illetve kedvesem testvéreivel töltöm. Várom már nagyon, és azért a Karácsony varázsa sem múlt el teljesen.

Kedves Blogolvasó, azt kívánom, hogy gyermekednek minél több ilyen élményben része lehessen, mint nekem volt, még ha az általad húzott szánkóval nem is utazhat. Annak már sajnos nem túl nagy a valószínűsége...
Boldog Karácsonyt kívánok Neked és Családodnak, örüljetek az egymással töltött időnek!