Hitchcock után szabadon

Szombaton, egy szép napsütéses napon Gyálon volt dolgom. Vészes elvonási tüneteimet enyhítendő (legalább tudatban), magamhoz vettem tulipános tarisznyámat, amit már oly rég láttam. Eldöntöttem, ha idő és lehetőség adódik, én biza kimenek a határba, oszt szántok egy kicsit. Be is készítettem a tarisznyába a hagymát, szalonkát meg a fél cipót.
Persze, az utóbbiakat sem vetettem volna meg, de nem voltam éhes. Szóval viccet félretéve, csak a határ és a fényképezőgép igaz. Áhítattal forgattam a kezemben, pedig még az sem volt biztos, hogy használhatom.
Minden a lehető legjobban alakult, maradt egy-két órám, a fények szépek voltak, megindultam hát a traktor rótta úton.

Még ennyi idő sem volt teljesen elegendő, hogy úgy érezzem, én itt mindent láttam. Pedig ígéretes környék volt, bár ilyenkor fotózni való nem sok van.
Néhány értékelhető képet azért sikerült készítenem, bár ennyi fotózás mentes időszak után bármi ígéretesnek tűnik.
Ezek itt a két utolsó fotó. Lelombozva bandukoltam vissza, mert láttam, hogy a tőlem néhány méterre lévő tavon ezernyi sirály pihenget, valószínűleg a közelben találtak egy remek táplálékforrást. Egy baj volt csak: a tó és köztem egy viszonylag bővizű patak folydogált. Az egyetlen kis fahíd messze, a nap lemenőben, nem akartam sötétben vakoskodni visszafelé.
Így a patakpart legmagasabb pontját kerestem, és onnan bámészkodtam néhány percet. A madarak aztán megszántak és produkáltak valami szépet. A minőség nem az igazi, mert erősen vágnom kellett az eredeti fotót.

Szóval Hitchcock után szabadon.